Zárvatermők kertje

1. Kenyeres Zoltán tanulmánya az ujiras.hu-n: http://ujiras.hu/2023/03/05/cser-kovacs-agnes-zarvatermok-kertje-kenyeres-zoltan-zarvatermok-kertje/
2. Recenzió a HVG-ben a Zárvatermők kertjéről, Farkas Zoltán tollából: Recenzió
3. Beszélgetés az ORF burgenlandi stúdiójában. Megtisztelő, hogy beszélhettem a Zárvatermők kertjéről az ORF burgenlandi stúdiójában, Eisenstadtban. Hálásan köszönöm Bányi Krisztának, hogy meghívott, alaposan felkészült és még az új kéziratról is kérdezett... Lesz majd egy hosszabb podcast is nemsokára. Itt a cikk és benne a rádióinterjú részletei: https://volksgruppen.orf.at/magyarok/stories/3194058/
   

   A teljes hanganyag: Podcast
4. Könyvbemutató a Weöres Sándor Színházban, beszélgetés Pölös Jánossal. Közreműködtek Németh Judit színésznő, Bujtás Ervin dalszerző, előadó. (2022 október 24.)
5. Könyvbemutató Budapesten, az Írók Boltjában. Beszélgetés Deczki Saroltával és Mészáros Sándorral. (2022 október 19.)
6. Kritika, recenzió az Élet és Irodalomban.
7. Interjú a Zárvatermők kertjéről.

Regényrészlet (1.)

Apám ágya érintetlen. Üres. Rajta szépen elsimítva a ropogósra vasalt lepedő. Hófehér, kék betűkkel éktelenkedik rajta a kórház neve. Körbefut az írás a matracon, mint valami csík, megnyugtató párhuzamosok, ki tudja, találkoznak-e bárhol is. Véges, végtelen, mindegy. Párna és paplan nincs az ágyon. A teraszajtó szélesre tárva, az óriásplatán izmos ágai belógnak az erkélyre. Ahogy a szél fúj, át- meg átszűrődik a tenyérnyi levelek között a fény. A napba hunyorogva az apámra gondolok.
A hideg fémrúd a fejvégtől belóg egészen az ágy közepéig, rajta az a különös háromszög a kapaszkodáshoz. Óriás triangulum, azt is meghintáztatja kicsit a szél. Ez a vakító fehérség valahogy nem illik hozzá. Az éj sötétje inkább, meg az alkonyat. Azt szokta mondani, kiszív az ágyból a kurva telihold, lányok! Vállára vette a tokot, és lelépett, hogy aztán cigivel a szájában gitározzon valami lepukkant bárban vagy a lakótelepi kocsmában. Hiába volt hivatalosan tízkor záróra, ráfordították a zárra a kulcsot, és ment a buli tovább. Így akartam látni az apám. Vállán a gitárral. Ahogyan lazán átveti magán a bőrpántot. A pántot, ami alá ez a kurva tumor nőtt.

Most látom csak, hogy nincs ott a tévé, sehol az infúziós állvány, nincsenek a képek, a vizespohara, rajta a horoszkóp a jele, és jó nagy betűkkel kiírva: Rák. Hogy utáltam érte azt a nőt… Az apám hiányával volt tele a kórterem. Ott volt a teste törékenysége, az erőtlen hangja. Csak az dörömbölt a mellkasomban, érezte-e, tudta-e, hogy csak azért jöttem ide megint, hogy láthassam őt. Láthassam még. Csak azért, hogy a közelében lehessek, megérinthessem. És egyszer arra jöjjek be, hogy az asztalnál újságot olvas, csomagjai útra készen, bőrdzsekije hanyagul a vállára vetve, és azt mondja: Kislányom, indulhatunk!

A nővérpultnál találok egy medikát. Azt ígéri, megkérdezi telefonon. Perceken belül megtudom: hazaengedték. Nem használ a kemó, telis-tele van áttéttel. A családja mellett jobb lesz neki. A családja mellett, így mondja. Kije maga neki? Csak bámulok, bámulok bele a nő arcába, és szó nélkül sarkon fordulok. Kifelé menet még egyszer benézek a kórterembe, látom az üres ágyat, a hófehér lepedőn az áradó fényt. Egy pászmában a sok szálló porszemet. Sehol egy repítőszőr. Huss, az apám nagy madár, saját szárnyán szállt ki az ablakon. Elképzelem, ahogy ott lebeg a platánja fölött, hosszú a haja, egyre nő, akár a sírban a holtak körme, és izmos újra. Szeretlek, kiabálom felé, és az erkélyről integetek neki. Leng az apám karja, akár a szoros gumiból kibontott haj. Egyszer rövidre vágta a hajam a fodrász. Ha kabátot húztam, hosszú heteken át mindig hátranyúltam a kezemmel, hogy kihúzzam a dzseki alól. De nem volt ott semmi. Csak a mozdulat maradt.

Regényrészlet (2.)

Ragadtak rám a nők, de csak Csillát szerettem igazán. A farmerdzsekim bal felső zsebében hoszszú éveken át hordtam a fényképét. Még akkor is ott volt, mikor már rég más csajokat hajtottam. A tablóképe volt, a hátuljára a nevemet írta. Andris, és sok-sok tollal rajzolt apró szívecske. Ő továbbtanult, egyetemre ment, nem követtem a fővárosba, pedig nyaggatott, hogy menjek vele, legyünk egy család, házasodjunk össze, és kezdjünk együtt új életet, de én korainak tartottam a házasságot. Élni akartam. Összeköltöztem egy barátommal, az albérletben csak két ágy volt, egy mosógép, és néhány innen-onnan összehordott bútor. Kocsikat hoztunk be Ausztriából, megbütyköltük őket, kiderült, akár dolgozhatnék a szakmámban is, egész jól ment, diszkókban pincérkedtem, megtanultam főzni, szakácskodtam. Mindenféle extrém sportot kipróbáltam.

Egyszer a Balatonnál láttam egy magas darut, vastag kötéllel ugrottak le a kosárból az emberek. Ordítva, sikítva szálltak lefelé, egyre gyorsulva. Bámulatos volt. Ezt akartam csinálni. Éveken át dolgoztam a csapattal. Ez lett az életem. A tulajdonos Amerikában akart szerencsét próbálni, hát vele mentem. Csillának nem volt könnyű elmondani, mire készülök. Nagy balhét csapott, bőgött és ordított, még nekem is esett. Kiborult rendesen. Soha nem láttam olyannak. Hideg volt a tekintete, annyira belelovalta magát a saját keserűségébe, hogy hallani sem akart róla, miért volna jó az nekem, ha külföldre mehetnék. Egyáltalán nem akarta, hogy így legyen. Azt akarta, hogy a szerelme – így mondta: a szerelmem – mellette legyen. Gyorséttermekben dolgozott, takarítást vállalt, keményen tanult, kifolyt a szeme az olvasástól, én meg az éjszakában szórakoztam a barátaimmal. Betegesen féltékeny volt. Minden percről elszámoltatott, hívogatott és üzeneteket hagyott az anyámnál, meg akinél csak tudott. Még a nagynénémet is megcsörgette az éjszaka közepén, hátha nála alszom. Hétvégenként, ha hazajött, maga mellé láncolt, a szex is más lett. Megmondta, mit akar, mi esik jól neki, mit és hogy csináljak. Simogass, ne itt, ott, a nyakamat csókold, a mellemet, szorítsd meg a karom, a csuklóm, feszítsd szét a combjaimat, csináld a száddal. Nem akarod? Ha nem csinálod azt, amit mondok, megbüntetlek. Akarod, hogy megüsselek? És nevetett hozzá. Azt a régi lányt akartam visszakapni, akivel a parkokban csókolóztam, azt a lágy, szőke angyalt, aki a hajával csiklandozta a vállam. Szerettem őt, de már féltem is tőle. Karmolt és harapott, csípett, és néha meg is rúgott, egyre erőszakosabb lett. Meg akarta mondani, hogy érezzek, mire gondoljak, mit tegyek. Azt akarta, hogy elvegyem, és gyerekre vágyott. A farkam alá mászott, és magába rángatott, csinálj fel, gyereket akarok tőled, te rohadék!

Regényrészlet (3.)

Habala, mabala, haburr! – ezt ismételgette az arab fiú, és egyre közelebb lépdelt az erkély felé. Bár lehet, hogy ezt csak így hallottam. Sokkal inkább mondhatott efféléket: Khalas, mafi moushkela! Mamnuoa! Taa! Salemtak, Salemtak! Ami meg állítólag annyit tesz: Elég, nincs baj! Nem szabad ilyet tenni! Gyere! Jobban leszel! A vékony szőke férfi, az apám alig volt harminc, hófehér a bőre, lehetett vagy hatvan kiló. Kissé görnyedten állt a stokedlin, nem volt túl melegen öltözve. Alsónadrág, trikó és fekete zokni volt rajta. Különösen festett a hideg lakótelepi éjszakában, mögötte bogárnyi fények, a szemközti emeletes házak kis konyháiban talán épp a vacsorát merték férjüknek az asszonyok. A fiatal szőke férfi viszont egy házgyári stokedlin himbálózott. Ugrani készült. A hatodikról. Volt már ilyen, és én mindig komolyan vettem. Hátulról hűvös szél csapta meg, vállig érő haját összeborzolta. Gyönyörű haja volt, kis túlzással azt is mondhatnám, az apám szép volt, akár egy lány. Elhatározta, már vagy hatodszor próbálja újra, nem is érti, mi az istent keres itt a gyerek, és honnan jött az arab? Ki engedhette be a lakásba? Egyetlen épeszű gondolata nem volt. Ivott, bevett pár szem gyógyszert a vodkára, nem is érti, hogy lehet, hogy nem szédül. És mit mond ez az idióta, nagydarab melák? Furcsa, még soha nem látta, hogy ilyen fényes és kerek képe van, mikrofonfejű, mint azok a hülyék a Boney M.-ben. Mi is a neve? Mohamed? Nazim? Tarek? Hogy mit mond? Yalla? Mi a franc, az a Yalla, hülye arab? Mit pofázol? Azt hiszi, a kedvéért leszállok a székről? Mozdulni sem bírok nélküle, csak az ő kedvéért jönnék le a stokiról, de lehet, hogy még az övéért sem.

Az apám ott a stokedlin beletúrt a hajába, és rám nézett. A kis aprókockás hálóingben álltam az ajtófélfának támaszkodva, rágtam a számat. Belülről, mint a nagyanyám. Ha ideges volt, ő is rágta. Ki nem szarja le ezt a csüntöt, a francnak kelt föl az ágyból? A húgának legalább volt esze, lerohant a hülye anyja után. Most aztán néznének nagyot, ha a lábuk elé hullanék az égből! Sumika, a tört szárnyú madár, apuci, a világ legjobb apukája, nézzétek, ott száll, huss, meghalt. Isa, por. Az arab egyre közelebb ment, fogalma sem volt, mit tegyen, hát maga elé tartott karjaival lassan lépdelt előre, mint aki törött cserepeken jár, vagy a vízen, felfelé fordított tenyérrel. Mint aki arra vár, hogy a kis madárka beleszálljon a nagy kezébe, és felcsipegesse a magokat. A nagyszoba falán a tükörből pontosan láttam, mi történt. Iszonyúan féltem. Féltem, hogy egyszer valóban megtörténik, ha nem érek időben haza az iskolából, vagy épp Bogihoz megyek át, és addig nézzük Madonnát a videón, amíg valami végzetes történik anyával. Vagy megtalálja a gyógyszereket, vagy megint felépi az erkélyajtót, ahogy most apa csinálta. Megint ezt. Nemrég még nagy nyugiban olvasgattam, hason fekve az ágyon, és hallgattam, ahogy apám az erősítővel babrál, A felkelő nap házát pöcögtette a gitárján, de aztán abbahagyta, és hallottam, hogy az apám zokog. Ilyenkor mindig megvigasztaltam. Ma nem. Ma túl késő volt, már a nemrég barnára pácolt stokedlin állt, az erkély korlátja fölé hajolva, az anyám nevét kiáltozva a hideg éjszakába. Szó nélkül átrohantam a szomszédhoz, vertem az ajtót, az arab beengedett, kézen fogtam hát, és teljes erővel a nagyszobába rángattam. Salem, mert a szomszédot így hívták, azonnal beszélni kezdett, varázsigét, vajákot mondott, zsolozsmázott vagy mormogott, nem lehetett kivenni azokat a különös szavakat, amelyektől földbe gyökerezett a lábam. Az olajos bőrű férfi nem is olyan volt, mint egy ember, sokkal inkább egy angyalhoz volt hasonló. Aprókat lépett. Hullámos hajával, bő lengatyájában és hosszú, vajszínű ingében mintha táncolt volna. Nem bírtam mozdulni sem. Azt akartam, hogy ez a fiú vegye az ölébe az apámat, fektesse az ágyba, és mondjon rá varázsigét. Azt akartam, hogy az apám aludjon, aludja át az éjszakát, hogy lefekhessek. Kioldhassam a kockás hálóing derékpántját, hasra forduljak, és felhúzott lábbal alhassak végre.

Minden éjjel műsor van. Óramű pontossággal jönnek anyám barátnői, akik a gyerekszoba mellett, a konyhában vihognak, vodkát vedelnek néhány szem Eleniummal, miközben a korábbi szomszédasszony – szintén arab – receptje alapján kotyvasztott cukorpasztával egymás szőrét gyantázzák. Berúgnak, és hangosan vinnyognak ilyenkor. Bőgve szidják a férjeiket, és hajnali három előtt sose hagyják abba. Ha apám hazajön a benzinkútról, akkor is ez van. Este fél 11-kor be sem fér a konyhába, kiveszi a kolbászt a hűtőből, vág egy karéj kenyeret, tormát szed kiskanállal a tányérra, és beül a nagyszobába, hátha a nők elmennek. De nem mennek el.