„Nem hiszek abban, hogy a felmenőink sorstörténeteiért mi is bűnhődünk és azokat tovább örökítjük” - kommentálja első, Zárvatermők kertje című regényét Cser Kovács Ágnes.
HVG, hvg.hu
„Ez volna a halál szaga?” Ez a regény első mondata. És az utolsók
egyike is. Egy harmincnégy éves nő, aki volt már főszerkesztő, tolmács, személyi asszisztens, három nyelven beszél, van férje és doktorija, tíz évig tanított az egyetemen, végstádiumos apjától búcsúzik, aki alig-alig ismeri meg őt; húsz éve nem látták egymást. A tumor épp ennyi idő alatt fejlődhetett ki a mozgatóidegen.
Nem éppen könnyű élethelyzet. Súlyosbítja, hogy a nőt éppen kirúgták az egyetemről, lombikbébiprogramra jár, sokadik kísérletnek veti alá magát, hogy a megtermékenyített petesejt végre megtapadjon, és azzal vesződik, hogy teleírt oldalakból regényt formáljon. Mintha egy családi fotóalbum pillanatfelvételeit szanaszét fújná a szél.
A szélfútta oldalakat Tóth-Czifra Júlia szerkesztő szortírozgatta, aki a kézirat első változatában meglátott egy súlyos regényt, és olyan munkára fogta az írót, ami manapság alighanem kuriózum a könyvkiadók világában. Átíratott és húzott, rövidített és kigyomlált szövegrészeket, egy komplett fejezetet, két évig dolgoztak együtt a művön, amely végül a Zárvatermők kertje címet kapta. A kalligramos Tóth-Czifra Júlia korábban Esterházy Péter Mercedes Benz című drámájának volt a szerkesztője, a súlyosan beteg író a Hasnyálmirigynapló gondozását is rábízta, a Magvető pedig elfogadta a kérést.
Naplónak indul, legalábbis az első oldalakon ezt a benyomást kelti Cser Kovács Ágnes első regénye is, jól megtévesztve az olvasót. Mert miközben feltárul egy család kilenc évtizedet átfogó története, megpróbáltatásait valamennyi rokon egyes szám első személyben mondja el. Ez a legalkalmasabb beszédmód a kitárulkozásra. Törheti a fejét az olvasó, hogy ki honnan úszott be a képbe, ki kinek a kicsodája, de inkább ne tegye, engedje át magát a regény sodrásának. Ez a töredezettség azonban nem szűkíti, ellenkezőleg, kitágítja a történések terét.
A szereplők végül csak a regény utolsó oldalain állnak össze, ha nem is közös fotózásra - ami jól illene a végső búcsúztatás perceihez -, legalább írói szemrevételezésre. Lám csak, mi lett belőlük, mármint azokból, akik még élnek. Amíg a tabló összeáll, az olvasónak be kell érnie epizódokkal. Mária történetével, aki zabigyerekként született, anyja beadta a megyei árvaházba - az épület ma szálloda -, tízéves sem volt, amikor onnan cselédnek vitték, és tizenhat évesen férjhez ment; verték őt, ő is verte a gyermekeit, mert nem tudott mit kezdeni velük. Andris történetével, akit az anyja Zsuzsinak várt, és csalódott dühében lánynak nevelt. A rockzenész és a kezdő énekesnő féktelen szerelmének sztorijával, a nagy összeborulásaikkal, örökre szóló szakításaik sorával és a végső eltávolodásukkal. Lányaik történetével.
Csoportkép hölgyekkel, akik átélik a családi erőszak megannyi változatát. Semmit sem tehetnek ellene, elszenvedik, fel sem merül bennük, hogy másként is lehetne élni. Sorsfordító súlya a szülésnek, vetélésnek, az elkapart magzatoknak van, és persze a küzdelemnek a megfogantatásért. Éles kontrasztként felbukkan még, munkahelyként, egy mezőgazdasági megtermékenyítőállomás, ahol az aktuális tenyésztéspolitikai célokat követik. Az pedig igazán a sors fintora, hogy az olvasó úgy érzi, e mozzanatok mindegyike fájdalmasan aktuális. A megaláztatás a családon belül, a nőgyógyásznál és az abortuszbizottság előtt. A munkaügyi központban. Bárhol. Mindenki így él, ez volt a címe a regény első változatának, és a kérdésre, hogy mennyire vannak benne életrajzi elemek, Cser Kovács Ágnes több interjúban elhárította a választ: az események megtörténhettek vagy megtörténhettek volna.
Pedig árulkodóan sok a közös életrajzi elem: az író magyar-olasz szakos tanár, irodalomtörténész doktori címmel felvértezve, a Szombathelyi Televízió munkatársa, főszerkesztője és kreatív igazgatója volt, jelenleg a kőszegi Felsőbbfokú Tanulmányok Intézetének ösztöndíjas kutatója, egy iskolás kislány édesanyja. "Az én szüleim is elváltak. Amikor édesapám meghalt, és szomorkodtam, hogy milyen kevés emlék maradt utána, édesanyám odaadott 23 régi levelet. Apu szerelmes leveleit, amelyeket a laktanyából írt. Valódi édesapám valódi leveleit beépítettük a szövegbe, alig változtattunk rajtuk, nagyon jó érzés volt" - fed fel egy titkot a HVG-nek, ezzel azt is érzékeltetve, hogy azért nem csupán riporteri élményeiből merít.
Vonzalmait regényben megjelenő énje vagy énjének mása sem titkolja. Gabriel García Márquez iránt, aki, mint írja, mindent tud a szerelemről. Ottlik iránt. Az Iskola a határonból négy-öt példánya van, hogy el tudja ajándékozni bárkinek, akit szeret. Esterházyból pedig egy polcnyi. "A szerző egész szöveguniverzuma telis-tele van olyan mondatokkal, amelyeket olyanoktól vett el, kölcsön, örökbe, akiket olvasni érdemes" - írta 2012-ben Esterházyról szóló tanulmányában (még Cser nélkül) Kovács Ágnes. Nagy volt a kísértés, hogy a Zárvatermők kertjét ő is teleszórja vendégszövegekkel, el is kezdte ezt a regény első változatában, de a szerkesztője nem hagyta. Az idézetek többségét kihúzta, csak játék gyanánt maradt benne néhány. Nem is lett poszt-posztmodern mű a regényből, az írójából sem vált - az ő szóhasználatával - E. P.-igon. Kérlelhetetlen, pontos mondataival, erős metaforáival, megjelenítőerejével hat, az elbeszélők szenvtelenül tárják fel családi titkaikat, nem minősítik azokat, nem sajnáltatják magukat. Élnek úgy, ahogy. Amíg lehet.
Farkas Zoltán